I.
Ma éjszaka én is Vadász leszek
- Üsd! Jó, most rúgd! Erősebben, gyorsabban! Gyerünk, kicsim, ne most fogyj ki a szuszból! - biztatott apám a hátam mögül. Szavaira az utolsó csepp energiámat beleadva akkorát rúgtam a bokszzsákba, hogy annak varrása elengedte magát és kiszakadt, kiszórva a rengeteg textilanyagot. Végre!
Lihegve fordultam apám felé. A testem összes porcikájáról csorgott a fényes izzadság, a felkontyozott hajam kezdett szétcsúszni, az arcomra és a nyakamra tapadt.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy eldőljek, mint a krumplizsák és inkább megtámaszkodtam a térdemen. - Na, mit szólsz?
Apám szeme az edzőterem hatalmas órájára siklott és lassan, alig észrevehetően megrázta a fejét. Csalódottan felnyögtem és lehajtottam a fejem. Fenébe is, pedig mindent beleadtam!
- 15 percig püfölted azt a zsákot, mire sikerült kiszakítani. Múltkor 10 perc is elég volt. Willhelmina nem fog örülni.
Idegesen a falhoz csaptam a bokszzsák maradványait tartó fémállványt, ami erre hangos, fémes csengő hangot adott ki magából. Csodás, hátha felébresztem a Menedék összes lakóját! Nem hiszem, hogy rajtunk kívül sokan fenn lennének hajnali hétkor, tekintve, hogy minden éjjel vadászni járnak.
Immáron nem érdekelt semmi, még az se, hogy mennyire szánalmas vagyok és lefeküdtem a hűvös padlóra. Habár csak két órája kezdtük az edzést, apám ma igazán fárasztó edzéstervet állított össze. Először 20 kör futás a tágas teremben, amit 6 perc alatt sikerült letudnom, aztán 30 perc súlyzózás és erősítés, 30 perc nyújtás, 14 perc egyensúlygyakorlat, 10 perc kötélmászás, 15 perc szaltógyakorlat, végül pedig a 15 perc bokszolás, amit 10 perc alatt kellett volna elvégeznem.
Kezemmel eltakartam az arcomat, hogy apám ne lássa a kétségbeesett arcomat és a düh könnyeit. Sosem volt még, hogy rontottam volna azon az eredményen, amit valaha is elértem. Vagy tartottam azt a szintet, vagy egyre jobb és jobb lettem. Most pedig elszúróm!
Hallottam, ahogy apám leül mellém, de semmi pénzért nem vettem volna el a kezemet az arcom elől. Nem kell még a nyilvános megaláztatás is!
- Moira, ez még nem a világ vége!
Villámgyorsan felkaptam a fejem és döbbenten apámra néztem. Micsoda? Biztos, hogy ezt ő mondta? Ő, akinek sosem volt elég jó semmi? Ő, aki mindig hajtott, amíg nem javítottam?
- Mi van? - kérdeztem értetlenül. Talán lázas?
Apám sóhajtva lefeküdt mellém és szemét rendületlenül az edzőterem plafonjára fordította.
- Moira, sosem hibáztál még. Sosem okoztál nekem csalódást, én mégis mindig többet akartam. Bevallom, ha egy pár évvel ezelőtt történik meg ez a mai, kiakadtam volna és ordibálnék veled, de ma már nem érzem ezt. Természetes velejárója az életnek, hogy néha becsúszik egy-egy rosszabb teljesítmény. Veled ez most, 13 évesen fordult elő először. Ez még nem tragédia! Sok Vadász gyerek ölne azért, ha ilyen teljesítményük lehetne!
Hitetlenkedve felhorkantottam, közben letekertem a kezemről a hosszú, fekete textilszalagot, és a lüktető, kék-zöld foltos kezemre pillantva már tudom, hogy fel kellett volna vennem a bokszkesztyűt is. De nem aggódtam túlzottan a kezemért. Általában nagyon gyorsan regenerálódok.
BUMM. Az edzőterem kétszárnyú fémajtaja hirtelen kicsapódott, szinte kiesve a a helyéről. Apám olyan gyorsan pattant fel, hogy szinte elmosódik, de engem sem kell félteni: kezembe vettem az állványt, amit a falnak csaptam és már készülök, hogy fegyverként használjam, amikor megpillantjuk a belépőt.
- Finnick, elment az eszed? - kiáltok rá dühösen, eldobva az állványt. Finnick Seavershez van szerencsénk, az egyik itt élő tinédzservadászhoz. 12 éves korában kapta meg a tetoválását a csuklójára és immáron három éve írtja a dögöket. Rohadtul irigylem, de soha nem ismerném be neki.
Most meg ott áll az ajtóban, egy szál alsógatyában, kócos szőkésbarna hajjal és táskás szemekkel.
Finnick lassan felém fordul, majd mutatóujjával felém bök. - Te zajongtál az előbb? - kérdezi fenyegetően, vérben úszó mohazöld szemeivel gyilkos pillantásokat vet rám.
- Asszem... - felelem óvatosan, az állványra függesztve a tekintetem.
- Meg vagy te húzatva?! - robban ki mérgesen. - Tudod te, hogy meddig vadásztunk tegnap, mire elkaptuk azt a szarzsákot? Hajnali négyig! Te meg itt épp koncertet tartasz?!
- Fékezd magad, Finnick. Moira csak gyakorol, mint minden reggel – vesz védelme alá apám.
- És muszáj olyan hangosan gyakorolni, amit egy trappoló elefántcsorda is megirigyelhetne?
- Na, mert te nem horkolnál át egy atombombatámadást is! - vágok vissza összefont kezekkel. - És különben is, vegyél már fel valamit, te szerencsétlen!
- Miért, nem tetszik a látvány? - kérdi vigyorogva és végigint széles vállán, izmos mellkasán és kockás hasán, aztán kihívó pózba vágja magát, egyáltalán nem zavartatja magát.
- Sose fogom megérteni, hogy ez melyik bolygóról jött – mormog halkán miközben kérdőn apámra pillantok, aki elkezdte összepakolni az edzésen használt kellékeket. Ő csak bólint, mire elindulok kifelé, hogy aztán lezuhanyozzak a szobámban, de az ajtónál Finnick kitárja a karját, hogy elállja az utamat.
- Addig innen nem mész ki, amíg bocsánatot nem kérsz, amiért felébresztettél – suttogja a fülembe, leheletétől megborzongok.
Mélyen a szemébe nézek és felhúzom a szemöldököm. - Tényleg?
A következő pillanatban Finnick görnyedve összerogy, kezeit az ágyékára szorítva, ami épp az előbb találkozott a térdemmel.
- Te átkozott! - ordít rám a fájdalomtól fuldokolva.
Kuncogva lehajolok, annyira, hogy a hajam a testéhez érjen. - Mit is mondtál? Nem megyek át, amíg bocsánatot nem kérek?
Felegyenesedek és elegánsan átlépek fekvő teste felett. Már majdnem elérem a 18 év lányoknak fenntartott szárnyat, ahol jelenleg csak az én lakok, amikor beér, és olyan erősen rácsap a hátsómra, hogy felsikítok a meglepetéstől és a fájdalomtól.
Villámgyorsan megpördülök, és már lendítem a kezem, hogy megpofozzam, de ő nevetve lefogja a karomat.
- Amikor az előbb ott fetrengtél a fájdalomtól bezzeg nem röhögtél! – förmedtem rá, és kirántottam a karomat, majd maradék méltóságomat megőrizve előkotortam a nyakamon lógó láncról a kulcsomat és kinyitom a szobám ajtaját.
Már csuknám be magam mögött az ajtót, amikor az ütközik Finnick lábával, aki úgy tűnik, ma teljesen lerázhatatlan. Teljes súlyommal az ajtónak dőlök, de Finnick csak röhög és röhög, és szinte látom magam előtt a gúnyosan vigyorgó pofáját.
Kitárom az ajtót. – Mi a fenét akarsz? – robbanok ki eszeveszetten.
Persze, ebből is én jövök ki hülyén. Naná, hogy úgy néz rám, mint egy utolsó idiótára.
- Hmm… bemenni, legfőképp.
- Gyere, de aztán hagyj békén többet! – mordultam rá türelmetlenül. Finnick elégedett arccal nézett rám és úgy lépett be, mint egy gyerek a cukorkaboltba. A következő pillanatban már fel-alá rohangált a szobámban és mindent összefogdosott.
- Ez mi? És ez? Na és ez? Hú, de dögös!
- Add ide! – kaptam ki a kezéből az Ipadomat, az egyik ezüstmedálomat, a párnámat és a... az ágyamon hagyott csipkés hálóingemet. - Most pedig higgadj le, fafej!
Finnick vállat vont és nekifutásból ráugrott az ágyamra. A szép, fekete selyem párnák és takaróm közé. Szinte csontig meztelenül. Nagyot sóhajtva leraktam az ablak alatti fekete íróasztalra a Finnicktől elkobzott cuccokat és a hajgumimat, majd előkotortam a gardróbomból egy kényelmes, fekete nadrágot és egy mintátlan, fehér trikót, amiből kicsit kilátszott a hasam, de közel sem annyira, mint az edzőtoppomban, ami szinte alig volt nagyobb, mint egy sportmelltartó. A szokatlanul nagy hőségben muszáj volt olyan ruhákat is viselnem, amik habár kihívóak, de legalább nem sülök meg bennük.
Finnick már elfoglalta magát a mobilom PIN-kódjának feltörésével, úgyhogy nyugodt szívvel zárkóztam be a fürdőmbe. Egy gyors és hideg zuhannyal le is tudtam az egészet, körülbelül öt perc múlva már illatosan és felfrissülten léptem ki a fürdőből, de sikerült orrba csapnom az ajtóval Finnicket, aki káromkodva szorította kezét vérző orrára. Remélem eltört.
- Mi a fenének álltál ilyen közel az ajtóhoz? - förmedtem rá kicsit sem sajnálkozva. Ő csinálta magának.
A gardróbomból még elővettem egy övet, amibe bele tudtam rakni két tőrt és egy pisztolyt is. Az íjamat és a nyilakkal teli tegezt a vállamra kaptam, mert tudtam, hogy reggeli után a lőtéren fogunk apával gyakorolni.
Mielőtt kiléptem volna a szobámból, egy utolsó, lesajnáló pillantást vetettem Finnicre.
- Így akarsz jönni? - céloztam a kissé hiányos viseletére.
- Félig-meddig. Arra gondoltam, hogy útközben az étkezde felé, beugrok a szobámba, hogy fel tudjak öltözni. Te meg elkísérhetnél.
- Kísér a halál! Még csak útba sem esik – mondtam neki, miközben ellenőriztem, hogy jól zártam-e be a szobámat. - Majd úgyis találkozunk az étkezőben.
Egy utolsót intettem neki, aztán elindultam. Finnick szobája az harmadikon van, az enyém meg a másodikon. Az étkező pedig a földszinten. Semmi kedvem annyit sétálni.
Az étkező ajtajában összefutottam Willowal, a Menedék vezetőjének, Willhelminának a húgával. Igazából csak féltestvérek, és a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra, se külsőre, se belsőre. Willhelmina még nem töltötte be a harmincat, mégis a Menedék vezetője már hosszú évek óta. Gyönyörű nő, dús, aranyszőke hajjal, kék szemmel, és sportos testtel. Ő az egyetlen ember itt az apámon kívül, akire felnézek. A fantasztikus kinézetet látva meg sem fordulna az ember fejében, hogy egy kemény, intelligens, határozott és rendíthetetlen nővel van dolguk.
Ellenben Willow... ő nemrég töltötte be a 22-őt, de lélekben még mindig egy tizenéves kis csaj. Szegénykém borzasztó naiv, kissé hiperaktív és virgonc, de habár nem szokta kimutatni, igazi zseni. Csak akkor komolyodik meg, ha vadászaton van, akkor viszont nagyon. Kinézetre talán egy porcelánbabához tudnám hasonlítani: lapockáig érő répavörös haj, kék szemek, apró száj, pisze orr, hatalmas szem, szeplős pofi. Nem mondanám kifejezetten szépnek, inkább különlegesnek. Annyira szokatlan arca van, amilyet még sosem láttam.
- Szia Moira! - integetett már messziről, aztán vigyorogva belém karolt, tudomást sem véve a fancsali arcomról és így léptünk be. A többiek már reggeliznek – kivéve Finnicket, ugyebár –, a körülbelül 30 tagból álló társaság fele vidáman nevetgél, a másik fele pedig a halántékát dörzsöli, a fejét vakargatja és a kávéját szürcsölgeti.
Igen, ők a Menedék lakói, a fáradhatatlan Nagy Vadászok, akik minden éjjel mindenféle halhatatlanra vadásznak.
- Szépséges reggelt! - énekelte Willow vidáman. Végre elengedett és szinte balettmozdulatokkal táncolt el az asztalig, ahol lehuppant Willhelmina mellé és cuppanós puszit nyomott az arcára. Willhelminát ritkán látni mosolyogni, most viszont határozottan azt teszi.
- 'Reggelt – hangzanak az álmos köszönések mindenhonnan. Én szintén eldörmögök valami köszönésfélét és leülök Gale és Reira közé, megakadályozva, hogy folytassák a vitájukat. Gale és Reira 20 évesek, ráadásul ikrek, tökéletesen ugyanúgy néznek ki, de belsőre... nos, belsőre annyira hasonlítanak egymáshoz mint a póniló a pillangóhoz. Gale lusta, Reira aktív. Gale humoros, Reira nem. Gale barátságtalan, Reira barátságos. Talán csak annyiban hasonlítanak, hogy mindketten makacsak és kiszámíthatatlanok.
Már javában ettem a palacsintámat, amikor Finnick is mellém furakodott és mintha csak erre várt volna, Willhelmina felállt és megköszörülte a torkát. Ennyi bőven elég, hogy elhallgattasson mindenkit.
- Figyeljetek! Bizonyára tudjátok, hogy az egyetlen beavatatlan vadász közöttünk Moira. Ma az édesapja és edzője, Willem, felkeresett, hogy úgy érzi, Moira készen áll. Ma este ő is vadászni jön velünk. Ma lesz a beavatásának éjszakája.
Döbbenten felnyögök a következő pillanatban pedig elégedetten elvigyorodok. A vadászok mind odajöttek és megveregették a hátamat, gratuláltak és sok sikert kívántak.
Egy Vadász akkor számít Vadásznak, ha már átesett a Beavatás Éjszakáján. Ez az alkalom, amikor először megy el vadászni a többiekkel. Ez nem tűnik nehéznek, nem igaz? De a „Beavatatlanoknak”, ahogy a hozzám hasonlóakat nevezik, el kell ejteniük egyedül, segítség nélkül legalább egy természetfölöttit. Ha ez sikerül, a Beavatás sikeres és megkaphatja a bal csuklójára a Vadásztetoválást. Ha nem, és a Beavatatlan elbukik, újra és újra kell próbálkoznia és viselnie a többiek lenézését.
Én már évek óta várom ezt a pillanatot és most eljött. Ma éjszaka én is vadász leszek.
Kedd Jún. 19, 2012 2:46 am by 
